FIZIOLÓGIA és CSAKRA

B. K. S. Iyengar

Fiziológia és csakra*

(In: B. K. S. Iyengar: Astadala Yogamala Vol. 2., Allied Publishers, New Delhi 2012, 174.-181. o.)

        A fiziológia tudománya az élőlények szerveinek működésével, azaz a bennük zajló folyamatokkal foglalkozik, azaz az élő testekben található részeikkel.

 Az emberi test olyan, mint egy kifinomult gépezet, de amit Isten alkotott. A test a lélek – az átman – hangszere és segédeszköze. Három csomója[1] van: durvaanyagi, finomanyagi és kauzális test. E három testet leegyszerűsítve burkokként különböztetjük meg. Öt burok van: anatómiai, fiziológiai, pszichológiai, intellektuális és szellemi burok.**

 A finomanyagi test a durvaanyagi, avagy materiális test és a kauzális test között található, ezért középső testnek is nevezik. A középső test átfogja a fiziológiai, a mentális és az intellektuális burkot. Mivel ez a csomó a híd a külső és a legbenső test között, a gondolkodás megalkotásának, változásának, hullámzásának, módosulásának és modulációjának elsődleges tényezője. Emiatt az arculata miatt az olyan kettősségeknek a székhelye, mint gyönyör és szenvedés, hideg és meleg, büszkeség és szégyen.

 Következésképp az összes jóga-szöveg azt javasolja, hogy irányítsuk és tisztítsuk az embernek ezt a középső csomóját.

 Itt található a tudatosság székhelye, amely az elméből, az észből és az „énből” áll. Ugyanakkor a tudatosság (csitta) egyszerre játssza a látó (dristá), a látás, szemlélés vagy tanúsítás (dristi) és objektumként a látott (drisja) – amire érdemes rátekinteni – szerepét. A tudatosság rendelkezik avval az erővel, hogy fölkeltse, lecsillapítsa, előcsalogassa és raktározza a tapasztalatokat.

 A jóga a gyakorlása túlviszi a gyakorlót az elmén, eszen és „énen” azért, hogy megtapasztaljuk a soha ki nem hunyó fényt. Ez a lélek, avagy átman fénye.

 Bölcs emberek fölfedezték és előírták, hogyan gyakoroljunk és fékezzük meg vágyaink annak érdekében, hogy visszafogjuk ezt a középső csomót. A gyakorlásnak ezt a módját a jóga tudományának és filozófiájának nevezték (jóga sásztra), amit mindközönségesen astánga jógaként (nyolcszirmú jógaként) ismerünk.

A jóga hatásai

 A gyakorlás a kibontakozás ösvénye (pravritti márga), a lemondás a bebontakozás ösvénye (nivritti márga), habár bizonyos értelemben mindkettő kibontakozó jellegű.[2] Itt olyan módszereket mutatunk be, amelyekkel visszakövethetjük a tudatosság forrását annak érdekében, hogy művelhessük benső fegyelmünket és élvezhessük a tiszta szabadságot.

  Az astánga jóga első négy szirma – jama, nijama, ászana, pránájáma – kibontakoztató módszerek, mert az önvalót a természethez kapcsolják. Ezek a gyakorlatok nem csak egészségessé tesznek, hanem megtisztítják és megszentelik a testet azáltal, hogy világosságot gyújtanak a gondolkodásban az ész csiszolása révén. A pratjáhára szirma a ki- és bebontakozó gyakorlatok közötti hidat alkotja. A jóga utolsó három szirma – dháraná, dhjána, szamádhi – a bebontakozás, avagy a befelé tartó ösvény, az Istenhez vezető visszaút. A jóga ezen utolsó szakasza az ember középső testét (a finomanyagi testet) a kauzális test, azaz a lélek lakhelye felé fordítja. A középső test a jógának ezek által a különböző fegyelmező módszerei áltat rádöbben arra, hogy értelmetlen kifelé irányulni a durvaanyagi test kielégítése érdekében.

Pravritti és nivritti márga az astadala jógában

pravritti márga: jama, nijama, ászana, pránájáma

nivritti márga: pratjáhára, dháraná, dhjána, szamádhi

A szádhaná három csomója

Bahiranga szádhaná

jama, nijama, ászana, pránájáma, pratjáhára

Antaranga szádhaná

dháraná, dhjána

Antarátma szádhaná

szamádhi

   A jóga első szirma a jamával kezdi a perifériától a forrás felé. Ez nem csak a jellemépítés, hanem a cselekvés szerveinek irányításával dolgozik. A második szirom, a nijama az érzékszervek fegyelmezésében segít.  A harmadik szirom, az ászana a test sejtjeit műveli; a negyedik szirom, a pránájáma raktározza és egyenletesen szétoszlatja az energiát az egész testben; az ötödik szirom, a pratjáhára közvetlenül az elmét fegyelmezi. Az ötödik szirom, a dháraná az eszet csiszolja, hogy éretté fejlődjön; a hetedik szirom, a dhjána segít lecsöndesíteni a tudatosságot és az utolsó, nyolcadik szirom, a szamádhi a forrás, a lélek látása (átma darsana) felé viszi a gyakorlót.

    Légző, keringési, emésztő, idegi, mirigy és nemi-kiválasztó szervrendszer alkotja szervezetünk. Mindegyik egészséges ritmikus működése a másiktól függ. A hormonális rendszer kiválasztásait lényegi tényezőnek tartják az elme nyugalma szempontjából. Ezeknek a különböző rendszereknek a háza a gerincoszlop (mérudanda). A gerinc, izmai, idegei, folyadéka mindezeket a rendszereket összehangolt működésben tartja. A jógik ennek megfelelően kutatták a jóga tudományát azért, hogy ápolják a mérudandát, avagy vinádandát, miáltal egészségesen tarthatják a gerinc hajtásait: a rostokat, ínakat, sejteket, idegeket, érzékszerveket, az elmét, az eszet, az ént, valamint a tudatosságot.

   Az ész szavára hallgatva egyszerre kövessük a gyakorlást és a lemondást azért, hogy helyesen elemezzünk és helyes megkülönböztetésre jussunk.

   A helyes gyakorlás révén kell fölépítenünk és fönntartanunk a test szentségét, illetve kicsiszolnunk az eszet. A művelés e minőségének kialakításához a gyakorlatok három típusát javasolja a jóga. Ezek: a rendszer fölszárítása (sosana krijá), a rendszer megszűrése és tisztítása (sodhana krijá), valamint a rendszer csillapítása, kiegyenlítése és hűtése (samana krijá). A gyakorlásnak ez a három típusa a krijá nem csak az ájurvédában (a gyógyászat védikus rendszere) és a természetes gyógymódokban (prakriti csikitszá krijá), hanem a jógában is.

A gerincoszlop (mérudanda, avagy vinadanda)

  A gerincoszlop szakaszai a következők: farkcsont, keresztcsont, deréki, háti és nyaki szaakasz. Idegfonatok és belső elválasztású mirigyek hálózata van kapcsolatban a gerincoszlop említett szakaszaival, és vagy egészségügyi zavarokat, illetve tartáshibákat okozhatnak vagy segítenek az erős egészség, valamint a mentális tartás fölépítésében.

   A jógik a maguk módján tanulmányozták az emberi testet, különösen a gerincoszlopot. Intuitív képességük révén tanulmányozták a gerincoszlopban található energiaközpontokat és csakráknak nevezték el azokat. Ezek a tanulmányok tártak föl számukra testen és elmén túli tapasztalatokat.

   A csakra azt jelenti, hogy kerék, kör, körforgás, sematikus ábra. Ahogy egy hatalmas gépezet a lendkerékhez van kapcsolva, ami körül mozog az egész szerkezet akár egy lánc, úgy hat a csakra ritmikus kisülése a testi, pszichikai, mentális, misztikus és szellemi levertség, illetve emelkedettség működésére. A hét csakra az erő raktára, nevezetesen: múládhára, szvádhisthána, manipúraka, anáhata, visuddhi, ádnyá, valamint szahaszrára.

   Az egyes csakráknak a jóga-szövegekben leírt elhelyezkedése miatt sok szerző úgy véli, hogy az idegfonatokat, illetve a belső elválasztású mirigyeket jelenítik meg. Akár így van, akár nem, elhelyezkedésük nagyon szoros rokonságot mutat az utóbbiakkal. Ha az idegfonatok és a belső elválasztású mirigyek a pszicho-fiziológiai szinten működnek, a csakrák a szellemi megvilágosodás szintjén fejtik ki hatásukat. Mivel a csakrák a szellemi fejlődésben játszanak szerepet, szavakon és kifejezhetőségen túl vannak és ezért valószínűleg ugyanolyan rejtélyesek maradnak, mint voltak eddig is.

   A csakrákat a természet öt eleméhez és három minőségéhez (guna) társítják. Úgy tűnik, a csakrák kör alakúak, szirmaik (dala) eltérő fölépítésével.

 Csakra, pancsabhúta anuguna szamuccsaja

A múládhára csakra a föld elemhez (prithivi tattva) tartozik, négy szirma van és támaszikus természetű. A szvádisthána csakra a víz elemhez (áp tattva) tartozik, hat szirma van és ugyancsak támaszikus természetű. A manipúraka csakra tűz elemű (tédzs tattva), rádzsaszikus és tíz szirma van. Az anáhata csakra is rádzsaszikus természetű és a levegő elemhez (váju tattva) kapcsolják, tizenkét szirma van. A visuddhi csakra az éter elemhez (ákása tattva) tartozik, tizenhat szirma van és száttvikus. Az ádnyá csakra tisztán száttvikus, két szirma van és az ész elvével (buddhi tattva) áll kapcsolatban. Az utolsó a szahaszrára csakra, a purusa, azaz az önvaló elvével (átma tattva) telített. A szirmok (dala) összesen a szanszkrit ábécé ötven betűjét képviselik.

 Sokaknak az a téves benyomása támadhat, hogy Patandzsali nem beszél a csakrákról. Nem csak, hogy beszél róluk, de Vjásza, a bölcs a harmadik fejezet első szútrájának értelmezésében is szót ejt velük kapcsolatban. Patandzsali például nábhicsakrát (Jsz III. 30.) mond manipúraka csakra helyett; kantakúpát (III. 31. a torok forrása) visuddhi csakra helyett; múrdha dzsjótit (III. 31.) ádnyá csakra helyett, valamint hridaját (III. 35.) anáhata csakra helyett.

 Hasonlóképp használja Vjásza, a bölcs a nábhicsakrát, a hridaja pundaríkát (hrit = önvaló; pundaríka = fehér lótusz = Isten székhelye mindegyik egyénben), a múrdhanit (homlok), a dzsjótisit (fény, szem fókuszpontként), a nasikágrát (orrhegy) és a dzsihvágrát (visuddhi) az összpontosításra és a meditációra (dháraná és dhjána).

Idegrendszer

 Az idegfonatok, mirigyek, illetve csakrák működésének megértéséhez ismernünk kell valamennyire az idegrendszert. E rendszernek az emberi testben három osztálya van: perifériás, autonóm és központi idegrendszer.

  A perifériás idegrendszer az érzékszervektől és a cselekvés szerveitől kap visszajelzést. Az autonóm idegrendszer félig akaratlagos, mivel önmagától és az elme akaratától függőn is cselekszik. A központi idegrendszer felvillanyozó, dinamikus és az ítélő ész segítségével működik.

  A csakrák a gerinccsatorna magvában rejtőznek, amiről azt állítják, hogy vékonyabb egy hajszálnál és a test összes funkciójához hozzáférése van. A csakrák, ahogy már korábban is mondtuk, a gerinchúron belül az alaptól – a farkcsonttól – az agy tetejéig – a fej koronájáig – húzódnak. Mivel a húr pontosan a test középvonalában fut, a jógik madhjama nádínak, azaz középső idegeknek nevezték el. Így a középső idegek megfelelnek a modern orvostudomány központi idegrendszerének.

   Mindannyian tisztában vagyunk avval, hogy hiába vagyunk birtokában a modern tudományos eszközöknek, nagyon keveset tudunk erről a központi idegrendszerről. A jógik szerint a csakra által kibocsátott energia az életerő (prána sakti vagy dzsíva sakti), s míg az autonóm idegrendszer az idegek belső részeként (antaranga bhága) a gerincoszlop bal és jobb oldalán húzódik, addig a periferiális idegek a külsők (bahiranga bhága). Bár a központi idegrendszert még nem tudja teljességében értelmezni a modern tudomány, a jógik megismerték és megértették intuíciójuk és elmélyült tanulmányozásuk révén.

  Állítólag, ha az egész idegrendszert fölvágnánk és egyetlen szállá összefűznénk, az 6000 mérföldre (9600 kilométer) rúgna, míg az összes véredény (artériák, vénák és kapillárisok) összekapcsolva 60000 mérföld (96000) kilométer hosszú lenne. Az indiaiak a véredényeket is nádíknak nevezik. Rejtély a tudósok számára, hogyan jártak utána a jógik mindezeknek a rendszereknek bonyolult laboratóriumi fölszerelés nélkül.

 A jógik kijelentették, hogy a szív és a köldök a bonyolult idegrendszer két központja. Azt mondják, hogy a köldök alatti kidudorodásból (kandaszthána) 72000 ideg indul ki, s mindegyik további 72000 ággal rendelkezik.[3] Ugyanígy, 101 ideg ered a szív központból. Ebből a 101 nádíból csak 100 bocsátja ki magából a 72000 ágat. De egy nádínak, amely a szív központból ered, nincsen elágazása. Csitrá nádí a neve és a múládhára csakránál átfúrja a szusumná nádít. A csitrá nádí különlegessége, hogy közvetlen kapcsolata van a szívtől (hridaja) a fejtetőig (brahmarandhra), ami miatt isteni vagy szent idegnek (divja, illetve pavitra nádí) is nevezik.

 A jóga-szövegek különböző nevekkel illetik a nádíkat, a legfontosabbak az idá, pingalá és szusumná.

 Az idá nádí a lunáris idegfonatot, avagy paraszimpatikus idegrendszert jelenti. A pingalá a szolárplexust, azaz a szimpatikus idegrendszert, vagyis az autonóm idegeket jelenti. Az idá az érzelmi központokat irányítja, míg a pingalá a fizikai és fiziológia központokat. A szusumná a központi idegrendszert jelenti. Az idá és a pingalá mindegyik csakránál metszi egymást és energiájuk révén erővel töltik föl a csakrát szükség szerint. Ha a perifériás és az autonóm rendszer összeomlik, a központi idegrendszer energiája fönntartja az életet. Hasonlóképp, a csakrában tárolt energia szükség esetén kibocsátásra kerül.

Kundaliní sakti(Kígyóerő)

 A Kundaliní az az isteni energia, amely a múládhára csakrában alszik, illetve lappang. Azért nevezik kundalinínek, mert három és félszer (kundalákára) van föltekeredve. A kundala kígyót is jelent. A sakti avagy ez az erő ugyanúgy föltekeredik, ahogy a kígyó, mikor megpihen. A három és fél tekeredés az éber (dzságrata), álom- (szvapna) és alvás- (szusupti) állapotot jelképezi, míg a fél tekeredés a megszabadult (turíjá) állapotot jelenti.

 Amikor a szádhaka[4] megszabadult a vágytól, haragtól, sóvárgástól, elbűvöltségtől, büszkeségtől és rosszindulattól, a jóga révén, azaz a dnyána, karma vagy bhakti ösvényén[5] fölemelkedik és föllángol a kígyóerő (kundaliní sakti). Más esetben látens, vagyis alvó marad a gerinc tövében. Miután a szádhaka megszabadult a fönt említett hat ellenségtől, valamint a trigunától,[6] a kundaliní erő megnyitja a múládhára csakra kapuját és szobáról szobára (csakráról csakrára) fölemelkedik, mint a láng és eléri a koponyát, a szahaszrára csakrát.

 Ahogy Laksmi Visnu Úr hitvese, Párvati Siva Úré, Szaraszvatí Brahmá Úré, úgy a Kundaliní a dzsivátman[7] szerelme.

  A Kundalinínek sok neve van. Patandzsali prakriti saktiként említi, mások Paramésvari, Bhudzsanginí, Kutilángí, Ísvarí, Arundhatí, Prána Dévata és Bálarandá neveken szólítják. (Bála = fiatal ember; randá = özvegy; Bálarandá = fiatal, tiszta, szűz özvegy). Mivel az alvó Kundaliní a gerinc tövénél tartózkodik és nem egyesült urával (a purusával, azaz az önvalóval), ezért fiatal, szűz özvegyhez hasonlítják. Ha a szádhaka szabad az anyagi befolyásoktól és áhítattal kitart a szellemi ösvényen, ez a fiatal szűz egyszer csak megindul, hogy egyesüljön urával a brahmarandhrán keresztül a szahaszráránál.

  A gerincvelői folyadék a testi, pszichológiai és mentális akciók, illetve reakciók hőmérőjeként viselkedik. Ahogy a hőmérséklet növekszik, emelkedik a hőmérő higanyszála. Ehhez hasonlóan emelkedik és süllyed a gerincvelői folyadék a szervi és a mentális test tevékenységeinek megfelelően. A jóga gyakorlása változások nélküli stabil állapotban tartja a gerincvelői folyadékot.

  Ha figyelmesek és nyitottak vagyunk, akkor érezhetjük a folyadék emelkedését, miközben például erőfeszítést teszünk arra, hogy függőleges gerinccel üljünk. Hamar észrevehetjük, hogy bár egyenesen ülünk és érezzük a folyadékot a gerinc aljánál, gyakran ráncigáljuk a gerincet annak érdekében, hogy az egyenes maradjon, de nem tartjuk meg figyelmünket a folyadék emelkedésén. Ha ilyen nehéz megérezni a gerincvelői folyadék sejtett emelkedését és süllyedését, elképzelhetjük, milyen nagy erőfeszítésre volna szükség megfigyelni a múládhárában tanyázó misztikus és spirituális kundaliní sakti emelkedését, az erő fönntartásáról és megtartásáról már nem is beszélve. Gyakran fölemelkedhet az erő a kapuhoz, de aztán visszasüllyed, hogy fölvegye megszokott föltekeredett helyzetét.

Ászana, mudrá és bandha

  Az ászanát, a pránájámát, a mudrát és a bandhát azért találták és fejlesztették ki, hogy termeljék a kundaliní saktiját. Gyakorlásukkal átfúrhatjuk a múládhára kapuját azért, hogy a szusumná befogadhassa a csitrá nádi energiáját és hogy biztosítsa áthatolását a többi csakrán. Különböző jóga-módszerek megtisztítják és megszentelik a sejteket, idegeket, érzékszerveket, eszet, ént és tudatosságot azért, hogy az összetekeredett isteni energia kiegyenesedjék és fölemelkedjék a koponyába, hogy találkozzon Urával.

  Az összes jógikus technika arra szolgál, hogy a látás intelligenciája (darsana dnyána) befelé irányuljon és összekapcsolja a tudatosságot (csitta) a lélekkel (átman). Ahogy ászanából és pránájámából, úgy bandhából és mudrából is sok van. Pontos gyakorlásuk arra vezeti a szádhakát, hogy megismerje és megértse, hogy a kiszivárgó energia ugyanaz, mint amelyik beszivárog. Míg a hétköznapi emberek hamar kifigyelik, hol is vannak a gyönyör kivezető nyílásai, addig a jógik megtapasztalják azt a tiszta gyönyört, amikor az energia befelé ömlik. Mindannyian tisztában vagyunk azokkal a különböző csapokkal, amelyeken keresztül elherdáljuk energiáinkat. Ahogy vannak kifolyásai az energiának, úgy vannak bevezető nyílásai is a befolyó energiának – ezeket nevezzük csakráknak. Ha a jóga eszközeivel elzárjuk a csapokat, az energia fölhalmozódik a csakrákban, ami hőt termel, és ez megmozdítja a kundalinít, hogy fölfelé irányuljon.

 A Rudrajámalában[8] azt olvassuk, hogy a „kundaliní a múládhára székhelyén lakik, a purusa vagy szadásiva (önvaló) a szahaszrárában”. (Múládháré vaszati saktihi szahaszráré szadásivaha.)

 Amikor a kundaliní emelkedik, a szádhaka szűziesen tiszta gondolatban, szavakban és tettekben: úrdhvarétan (olyan valaki, aki az életerőt a szahaszrára csakra felé irányítja és szűzies életet él).[9] Ekkor megtapasztalja az önvaló negyedik állapotát (turíjávaszthá).

  A három nádí: idá, pingalá és szusumná India három szent folyamához – Ganga, Jamuna, Szaraszvatí – hasonlítható, amennyiben az emberi testben lévő három szent folyamnak tekinthetők. Ahogy a Szaraszvatítgupta nadinak, azaz rejtett folyamnak hívják, úgy a szusumná az emberi rendszer gupta nádíja (rejtett energiacsatorna). Ahogy a földalatti folyam, a Szaraszvatí beleömlik a Gangába és a Jamunába, a szusumná is rejtve van az idá és a pingalá között. Az energia a szusumnában e két nádí között áramlik az egész testben, ezért középső vagy központi idegnek nevezik.

  Amikor az energia a szusumnában kezd áramlani, az idá és a pingalá ereje lenullázódik. A szusumnában folyó energia a kundaliní. Amikor állandósul ez az áramlás, a szádhaka jógivá, dnyánivá, mindenről lemondóvá, dzsívanmuktává válik.[10] Ez a dharma mégha, avagy nirbídzsa szamádhi.[11]

Fordította és jegyzetekkel ellátta: Drimál István

• Aktuális